Ma pár tucat egyetemistával utoljára végigsétáltunk a pontonhídon, amolyan flash mob-szerűen, aztán ha minden igaz a héten lebontják. Nem is tudom pontosan miért bánt ez engem. Pár csendes hangulat köt ide, meg egy furcsa éjszaka, amikor libabőrös karomra szállt a pára s a köd. Olyan ez a nosztalgikus állapot, amiben éppen leledzek, mint egy megismételhetetlen tudathasadás, amikor az ember múltbeli önmagára ébred és szembesül a jelen másságával.
Amúgy mintha egyre több ilyen hely esne áldozatul az új igények – jelen esetben egy újabb, korszerűbb híd - szükségszerűségének. Olyan érzés ez, amikor bezárt a szatmári Kis Jager, vagy jóval azután az imádott Garofita, ahol mindig ízetlen volt a capuccino, és olyan jól esett a 10 ezer lejes Only Cola… Nyíltak helyette új helyek, mint mindig. De a régi hangulatok már nem hozhatóak vissza. Számunkra meg marad egy darabka múlt. Amire jó – és jó lesz – visszagondolni.
