2010. november 22., hétfő

A bulvár hatalma - a mítoszteremtés kényszere

A minap szinte véletlenül találtam rá a Little Ashes című 2008-as filmre, mely Dalí és Lorca állitólagos szerelmi viszonyáról szól. Engedtem a szenzáció csábításának és gyorsan meg is néztem. Bár ne tettem volna. Módszertanra kérték, hogy válasszunk kutatási témát, én meg vagyok annyira féleszű, hogy Dalít, mint régi rokonszenvem megfejthetetlen tárgyát válasszam. Nem is annyira festészete, hanem éppen megfejthetetlen személyisége, írásai és nem utolsó sorban regénye miatt. Olvasom az egyik még a film megjelenése előtt megjelent cikkben, hogy: A Gala-Salvador Dalí Alapítvány, amely Dali művei feletti jogokkal rendelkezik, 15 éve annak megakadályozására törekszik, hogy mindenféle legendákat, botrányokat, zavaros ügyeket helyezzenek Dalí művészete helyett a filmek középpontjába. Joan Manuel Sevillano, az alapítvány vezetője elmondta az El País című spanyol lapnak, hogy az utóbbi hat évben 11 forgatókönyvet juttattak el hozzájuk, de egyiket sem engedélyezték. „Dalí élete elég érdekes volt ahhoz, hogy ne kelljen kitalálni dolgokat. Nem cenzurázni akarunk, de arra ügyelünk, hogy tisztelettel közeledjenek hozzá, anélkül, hogy bármit el kellene titkolni” - tette hozzá. Ebből arra mertem következtetni, hogy a filmet érdemes megnézni. Elvégre nem engedélyezik bárkinek, hogy csak úgy filmet készítsen...Tévedtem. A filmben éppen a cikkben szereplő mítoszteremtés érvényesül, meglehetősen szerencsétlen módon. És az a baj, hogy az átlagközönség számára - például azon tinilányok számára, akik Robert Pattinson, a Harry Potter és a Twilight jóképű sztárja miatt nézik meg a filmet - csak annyi marad meg, hogy ez a két kivételes művész meleg volt... De hát nem ússza meg senki a mítoszteremtést, elvégre kifizetődő biznisz. Gondoljunk csak a legtöbb életrajzi filmre. Erről jut eszembe, egyszer már írtam erről a jelenségről. Úgy túnik ismétlem önmagam.

Salvador Dalí, Lorca és José 'Pepín' Bello. 1926.

2010. november 3., szerda

Annyi a Terasznak...

Lepukkant volt, néha büdös és piszkos, mégis sajátunknak éreztük. Egyeseknek budi bár, másoknak bodega, míg megint másoknak "ţinţari" volt, nekünk nemes egyszerűséggel csak a terasz. Valamiért mindenki szerette, az összes hibája ellenére. A város viszont nem tűrte tovább szívében. Legyen a helyén bármilyen trendi luxusétterem, turistacsalogató aranybánya, Várad már nem lesz ugyanolyan nélküle.


"A váradi városháza a Sebes-Körös partrendezési programjának keretében lebontotta a Szent László híd északi hídfőjénél lévő vendéglátóipari egységet, melyet nagyon sokan csak Budi bárként, vagy Bádogként ismertek. A barakkszerű létesítmény nem esztétikus kinézete késztette a városvezetést arra, hogy megszüntesse ezt a vendéglátóipari egységet. Az önkormányzat tervében több, a Körös-parton, sőt, a Körösre építendő étterem kialakítása szerepel." (Bihari Napló)

2010. október 27., szerda

Egy érdekes olvasmány Kuba igazi arcáról

Néhány sebtében lejegyzett gondolat, a Posticumban vetített Havannai mesék 50 év után című film margójára. Sajnos azt kell mondjam, hogy kissé csalódást okozott. Nem azért, mert mellőz minden filmes klisét, ez talán még előnyére is vált. A történetmesélést sem hiányoltam különösebben, főleg hogy nem játékfilmről van szó. Szociográfiai dokumentumfilmnek, viszont túlzás lenne mondani, de talán ehhez a műfajhoz áll a legközelebb. A filmben valós személyek mutatkoznak be Kubából. Minden lehetséges koncepciót mellőzve egyszerűen leüllnek a kamera elé (mely egyébként turistakamera, nem véletlenül) és néhány mondatban összefoglalják azt, hogy kik ők, mivel foglalkoznak, mit jelent számukra a szabadság. Valmilyen formában mindegyik felszólaló "ellenzékinek"-nek nevezhető, hiszen életük valamely - olykor jelentéktelennek tűnő - szeletkéje által a kommunista pártállam szükségszerűen követendő eszméi ellen cselekszenek. Felszólal többek között egy kakasviadalokat szervező pacák, egy tanszvesztita, egy tanítóként dolgozó DJ, valamint néhány fiatal akik külföldi folyóiratok alapján tákoltak össze egy fitnesztermet (ami ugye a kakasviadallal ellentétben tiltott) egy farm udvarán. A legfontosabb talán aki felszólal az a Yoani Sanchez, aki úgy vált a világ legolvasottabb blogerévé és egyben a világ 100 legbefolyásosabb emberének egyikévé (a Time Magazin szerint), hogy otthon nincs is internet kapcsolata. A 35 éves nő nyíltan beszél Kuba igazi arcáról, melyet a blogján keresztül is igyekszik megismertetni a világgal.
Fennebb azt mondtam, hogy kissé csalódást okozott a film - a beharangozó alapján jobbra számítottam. Azért érdemes és tanulságos volt megnézni. Számomra azért, mert rátaláltam ennek a kubai nőnek a blogjára, mely érdekes olvasmánynak bizonyult, ajánlom mindenkinek figyelmébe. A rendezővel való beszélgetés során kiderült, hogy Yoani Sanchezt sokat üldözik Kubában a blogja miatt, nem egyszer előfordult, hogy összeverték a hatalom emberei. Ennek ellenére kitartóan írja bejegyzéseit, melyek külföldi segítséggel kerülnek fel a blogjára. Önkéntesek több nyelvre is lefordították, hogy minél szélesebb körben olvasható legyen, így elérhető angolul, sőt magyarul is.
Íme a linkje: http://desdecuba.com/generaciony_hu/

2010. október 26., kedd

Filmvetítés ma a Posticumban

Azt hiszem fél év hibernálás után ideje lenne valamit írni. Bepótolni már nem lehet a kimaradt időszakot, de lesznek majd új témák...gondolom. Azaz nem csak gondolom, tudom. Felpezsdülni látszik mostanság az élet Váradon s ha az ember résen van, könnyen megszervezhet egy tartalmas hétvégét - hetet, miért is ne? - magának. Kultúráról beszélek.

S ha már itt tartunk ajánlom mindenki figyelmébe a ma esti vetítést a Posticumban.


19 órától vetítik le a nagyváradi Posticumban a Havannai Mesék 50 év után című filmet Dóka Béla és Marossy Géza rendezésében. A vetítést követően a film operatőr-rendezőjével, Marossy Gézával beszélget Kósa András László szociológus.

2010. március 31., szerda

Szokatlan állatbaráti szeretet

Mivel sokat járok-kelek a nagyváradi utcákon, olyankor amikor valami érdekeset vagy csak szokatlant látok általában lencsevégre kapom a jelenséget. Egy ilyen alkalommal készítettem az alábbi képet is a szőlősi negyed egyik eldugott szegletében. Az átlagos lépcsőház - egyébként zárt - bejáratát kutyaotthonnak alakították ki az állatbarát (?) lakók. Kis kutyaházikót készítettek, és kerítéssel kerítették el a láncra vert ebet. Kérdés, hogy jobb-e szegény állatnak ez a létforma, nem-e lenne jobb neki az átlag városi kutyusok kóborló életét élni. Valahogy nem tudok egyet érteni ezzel határtalan - vagy inkább szigorúan körbehatárolt - állatbaráti szeretettel.

2010. március 21., vasárnap

Szarnak a halottakra!

Szombat délelőtt, a kellemes tavaszi napsütésben keveredtem ismét az egykori Olaszi temető helyén kialakított - mostmár Csend parkjának nevezett - ligetbe. A régebbi blogomba írtam már arról, hogy mennyire szomorú története van ennek a helynek. Bár először nem sok kedvem volt hozzá, de hagytam a tavaszi derü csábításának és leülltem pár percre egy padra a kutyafuttatóval szembe. Elnéztem ahogy a kutyák jókedvűen játszanak az elkerített területen, melynek egyik végébe járnak rendszerint dolgukat végezni. Eszembe jutott amikor halottak napján megismerkedtem a 80 év körüli Mária nénivel, aki azért jött ki a volt temető helyére, hogy a még a 40-es években ide temetett kistestvéréről emlékezzen meg. Nem emlékezett tisztán, hogy hol volt pontosan a sírja, csak azt tudta, hogy a jobbkéz felől a Haller-kápolnától. Nagyjából ott, ahova ma szarni járni a kutyák... Valahogy elment a kedvem attól, hogy tovább ücsörögjek a parkban.


(klikk a képre)

2010. február 22., hétfő

Váczi Eszter, Ortega, Micimackó és az én rossz kedvem

Immáron negyed évszázados (és egy napos) lettem. Szomorúan jelentem, ettől még nem változott semmi. Nem érzem magam öregebbnek, legfeljebb annyiban amennyiben eddig is. Még mindig olyan kedélytelen a világ - vagy csak nekem jutott ez a szeletkéje -, hogy akár örülhetnék annak, hogy van ez a pár négyzetméter, melyet otthonomnak hívok és ahonnan éppen nem kell sehova se eltávozzak. Bele a világba, vagy csak az emberek közé. Életunt, spontán morfondírozással ásítom tele szobácskámat ünneplés helyett. Én így ünneplek. Szól az alkalomhoz illő dzsessz (hallgassátok egészséggel, ha már én nem tehetem)... az asztalon forró tea gőzölög. Próbálok visszaemlékezni, hogy hogyan "ünnepeltem" más években és azt kell lássam, hogy ahogy telnek az évek egyre savanyúbb képet vágok ahhoz, hogy idősebb vagyok. Na de, nem azért, mert félek a ráncoktól és azért sem mert a nők körében ez a szokás (igaz, be kell lássam, hogy lassan olyan leszek, mint azok a nők akiket ki nem állhatok, mert a koruk miatt rimánkodnak). Régebben úgy gondoltam, hogy az évek múltával én egyre bölcsebb leszek. Ehelyett meg csak egyre inkább igazodom a tömegemberhez (hogy Ortegat is a képbe hozzam) , alább hagytam a lázadó korszakkal, a világot megváltó elképzelésekkel, az ambiciókkal és örülök, ha békén hagynak és aludhatok, és nem kell semmi fontosra gondoljak. Nézhetek bele a nagyvilágba, mint Micimackó, aki szereti a mézet és ennél több nem igazán érdekli. Aszem én most méz helyett a krimi hétfőt választom, az is feledteti a rossz kedvet.

2010. február 3., szerda

Vágjuk le a kutyákat!

Egy néhány héttel ezelőtt megjelent cikkem kapcsán keresett fel a szerkesztőségünkben egy kedves olvasó. A cikkben arról volt szó, hogy a nagyváradi állatkertből 13 oroszlán költözik egy angliai vadasparkba, mivel Váradon nincs miből etetni szerencsétleneket. A költözésről egyébként a BBC egy dokumentumfilmet is készít. A középkorú, értelmesnek tűnő olvasó egy kis fáziskéséssel, azzal az ötlettel állt elő, hogy gyűjtsük össze a kóborkutyákat az utcákról, úgyis nagyon sok van belőlük, és etessük meg az oroszlánokkal. Ráadásul a lakónegyedekben a kutyákat úgy hízlalják a tömbházban élők, mint a disznót. Hozzátette, hogy az oroszlánok úgysem tesznek különbséget hús és hús között...És az szomorú a történetben, hogy nem viccelt...

2010. január 19., kedd

Nagyon, de nagyon

A tegnapi bejegyzésem kapcsán küldte át nekem egy barátom az alábbi képet. Látható, hogy nem csak itt, de odaát is vannak nagyon, de nagyon okos emberek. A kép Veresegyházán készült. Köszi Dávid!

2010. január 18., hétfő

Amikor az emberek jópofák....



Egy nagyváradi utcán kaptam lencsevégre ezt a kedves kis képet. Aszondja (szabadfordításban) : Olvasd el itt! Autó bejárat! A hülyék kedvéért: Autó = kocsi (nem mosogép).

Á, ez magyarul kicsit hülyén hangzik, mert elvesződik a szóvicc, mindenesetre úgy tűnik mosógéppel bármikor lehet parkolni a kapu előtt, kocsival azonban határozottan nem.

De lássuk a folytatást:


Szabadfordítás: Miután használta ezt az ajtót annak fügvényében, hogy mennyi jó érzés van Önbe kérjük csukja be az ajtót.

Szóval ha kételkedsz a jóérzéseidben résnyire akár nyitva is hagyhatod az ajtót. :)
Úgy szeretem, mikor az emberek ilyan jópofa dolgokat írnak ki az ajtajaikra.

2010. január 13., szerda

Óda (egy koncert okán)

Annyira szuperlatívusz, hogy már kedvem sincs írni róla. Miközben keresem a magasröptű gondolatokhoz társítható szavakat, közben rájövök: az az én igazi nagy problémám, hogy mindent meg akarok magyarzáni, mindent le akarok írni, sorolni és rangsorolni. Szóval így vagyok a Balázs Elemér Grouppal is...Gondolkodtam azon, hova soroljam be őket, melyk képzeletbeli fiókot nyissam ki a zenéjük által kiváltott érzelmek, gondolatok megfogalmazásához szükséges szavakért. De nem. Ma nem dumálok. Ma nincs kedvem hozzá. Ma csak zenét hallgatok, egész este ugyanazt.

Amugy azért azt el kell mondjam, hogy ami az elmúlt néhány évben történt Nagyváradon a zenei (főleg jazz) élet szempontjából mind mind a Posticumnak, illetve a Jazzlandnek köszönhető. Akarunk még sok ilyen felejthetetlen koncertet!

2010. január 3., vasárnap

Egy szomorú vasárnap a szomorú vasárnapról

A Szomorú Vasárnap Billie Holiday féle feldolgozását hallgatva a Youtubon a hozzászólásoknál látom, hogy még ma is mennyi misztériumot szőnek az úgynevezett "magyar öngyilkos dalhoz". Ráadásul nem is (csak) a magyarok, hanem világszerte mindenhol. Tudtátok, hogy több mint száz nyelvre lefordították és még vietnámi feldolgozása is van ennek a Seress Rezső dalnak? Én nem tudtam. Azt meg kell hagyni, hogy egyes feldolgozásokat hallgatva valóban átjön az a hátborzongató érzés, ami esetleg olyan sok embernek jutatta eszébe az öngyilkosságot, viszont azon kívül, hogy végig fut a hideg a hátamon, nem értem, hogyan válthajat ki valakiből is ilyen az öngyilkos szándékot. Márpedig meglehetősen sok emberből váltotta ezt ki. Félelmetes dolog ez. Csak óvatosan hallgassátok!