2011. december 12., hétfő

Egy kis vasárnap esti szadizmus...

A minap megnéztem az egyik leghíresebb amerikai sorozatgyilkos elfogásának történetét bemutató The Boston Strangler-t (A bostoni fojtogató). A közel két órás film életszerű képet fest a 13 nőt meggyilkoló bostoni sorozatgyilkosról, nem mellesleg pedig a hatvanas évek Amerikájáról. Voltak jelenetek, amelyeket untam, de két dolog nagyon megfogott a filmben. A korát megelőző elbeszélési mód mindenképpen figyelmet érdemel, például az, ahogy egyes jelenetekben ugyanazt az eseménysort akár 3-4 különböző kameraállásból is bemutatják (gondolom ezzel akarta a rendező, Richard Fleischer a tényszerűség látszatát megőrízni ). A néző figyelme megoszlik, maga dönti el, mely szemszögből - gyilkos, áldozat vagy külső szemlélő - érdekesebb a jelenet. Ugyanakkor óriási hatást ért el színészi játékával a sorozatgyilkost játszó Tony Curtis is. A film utolsó egy órája a gyilkos teljes lélelektani elemzésére tesz kísérletet , mely nem lett volna ilyen hatásos, ha a nemrég elhunyt, itt még ereje teljében lévő színész nem a legjobb formáját nyújtja. S van még egy harmadik erőssége is a filmnek - ami egy filmélménynél számomra nagyon is fontos - éspedig az, hogy nem moralizál. Nem akarja megérteni a gyilkost, de nem is ítélkezik fölötte. Utólag bebizonyosodott, okos húzás volt ez a rendezőtől, hiszen a 2000-es évek elejére már erős kétségek merültek fel azzal kacsolatosan, hogy valóban Albert deSalvo volt-e a bostoni fojtogató. Összességében jó film, érdemes megnézni.