Hol a határa az emberi rosszindulatnak?

Illetve mi mindenre képes az értelmiségi (idézőjelben???) gyűlöletének kisiskolás szintű kifejezésére? Sérteget, személyeskedik, mindezt egy napilap hasábjain kultúra címszó alatt. Lemancikáz egy általa mégcsak személyesen sem ismert riportert - az ifjú titániát- , aki nem vett részt az általa írt könyv bemutatóján, mivel "várta a szeretője". Mondja a költő. Talán okosabb lenne figyelmen kívül hagyni, gyorsan elfelejteni az incidenst, főleg hogy azt el kell ismerjem: valóban hibáztam. De ez nem jogosíthat fel senkit, még egy sértődött költőt sem a személyeskedésre. Elmegy a kedvem az élettől, mikor belegondolok milyen elemi gyűlölet és rosszindulat hajthatta a megfogalmazott kritika lejegyzésekor. S aztán milyen elégtétellel olvasta vissza az újság hasábjain. Még talán mosolygott is, most aztán jól megmondta...Én nem mosolygok. Én szomorú vagyok. Nem azért mert lemancikáztak, mondtak már rám cifrábbat is. Hanem azért, mert a gyűlölködés nem túl vidám dolog...