Váczi Eszter, Ortega, Micimackó és az én rossz kedvem

Immáron negyed évszázados (és egy napos) lettem. Szomorúan jelentem, ettől még nem változott semmi. Nem érzem magam öregebbnek, legfeljebb annyiban amennyiben eddig is. Még mindig olyan kedélytelen a világ - vagy csak nekem jutott ez a szeletkéje -, hogy akár örülhetnék annak, hogy van ez a pár négyzetméter, melyet otthonomnak hívok és ahonnan éppen nem kell sehova se eltávozzak. Bele a világba, vagy csak az emberek közé. Életunt, spontán morfondírozással ásítom tele szobácskámat ünneplés helyett. Én így ünneplek. Szól az alkalomhoz illő dzsessz (hallgassátok egészséggel, ha már én nem tehetem)... az asztalon forró tea gőzölög. Próbálok visszaemlékezni, hogy hogyan "ünnepeltem" más években és azt kell lássam, hogy ahogy telnek az évek egyre savanyúbb képet vágok ahhoz, hogy idősebb vagyok. Na de, nem azért, mert félek a ráncoktól és azért sem mert a nők körében ez a szokás (igaz, be kell lássam, hogy lassan olyan leszek, mint azok a nők akiket ki nem állhatok, mert a koruk miatt rimánkodnak). Régebben úgy gondoltam, hogy az évek múltával én egyre bölcsebb leszek. Ehelyett meg csak egyre inkább igazodom a tömegemberhez (hogy Ortegat is a képbe hozzam) , alább hagytam a lázadó korszakkal, a világot megváltó elképzelésekkel, az ambiciókkal és örülök, ha békén hagynak és aludhatok, és nem kell semmi fontosra gondoljak. Nézhetek bele a nagyvilágba, mint Micimackó, aki szereti a mézet és ennél több nem igazán érdekli. Aszem én most méz helyett a krimi hétfőt választom, az is feledteti a rossz kedvet.