Túlvilági fényekben úszik a város

Fellegek telepedtek ma a városra és tették emlékezetessé az esti, amugy is melankólikus sétát. Bár nem vagyok valami nagy fotós, mégcsak profi gépem sincs, de talán hangulatilag sikerült megragadni és megörökíteni a különös, túlvilági fényeket.

Egyszer egy szőkített nő...

Kampány van, úgyhogy szórakoztató időket élünk. Nem tudom ki hallotta a legújabb botrányt ezzel kapcsolatban, mindenesetre megér egy blog bejegyzést. Az történt ugyanis, hogy a román politikai elit kedves, hamvas Szőkesége (nagybetű indokolt), Elena Udrea betelefonált egy rádió politikai műsorába egyszerű állampolgárnak adva ki magát. Basescu hű pajtásaként kisebb kampányszöveget nyomott, elemezte napjaink politikai alakulást, csak arra nem gondolt, hogy esetleg felismerik a hangját. Ráadásul amikor rákérdeztek, hogy véletlenül nem a turisztikai minisztert tisztelhetik a betelefonáló személyében tovább fokozta a helyzet abszurditását és saját magáról kezdett dicsőítő éneket zengeni. Ezek után mondja még nekem valaki, hogy a szőke nős vicceknek nincs semmi alapjuk...

Hol a határa az emberi rosszindulatnak?

Illetve mi mindenre képes az értelmiségi (idézőjelben???) gyűlöletének kisiskolás szintű kifejezésére? Sérteget, személyeskedik, mindezt egy napilap hasábjain kultúra címszó alatt. Lemancikáz egy általa mégcsak személyesen sem ismert riportert - az ifjú titániát- , aki nem vett részt az általa írt könyv bemutatóján, mivel "várta a szeretője". Mondja a költő. Talán okosabb lenne figyelmen kívül hagyni, gyorsan elfelejteni az incidenst, főleg hogy azt el kell ismerjem: valóban hibáztam. De ez nem jogosíthat fel senkit, még egy sértődött költőt sem a személyeskedésre. Elmegy a kedvem az élettől, mikor belegondolok milyen elemi gyűlölet és rosszindulat hajthatta a megfogalmazott kritika lejegyzésekor. S aztán milyen elégtétellel olvasta vissza az újság hasábjain. Még talán mosolygott is, most aztán jól megmondta...Én nem mosolygok. Én szomorú vagyok. Nem azért mert lemancikáztak, mondtak már rám cifrábbat is. Hanem azért, mert a gyűlölködés nem túl vidám dolog...

Nem csak a töltött káposzta jó felmelegítve...

...hanem alkalomadtán egy régi szerelem is. Még mielőtt bárki félreértene gyorsan hozzá is teszem, nem egy régi béka tért vissza hercegi mivoltában, hanem az ismét rajongásom tárgyává vált egykori Arctic Monkeys-frontember, Alex Turner, utánozhatatlan kamaszos hangjával. Nem is értem hogy feledkezhettem meg így róla. Most újra rátaláltam a The Last Shadow Puppets együttes frontembereként. Bár több mint egy éve, hogy megjelent az album, ( melyet a szintén ismert Miles Kane -a The Rascals-ból- közösen hozott össze) hozzám csak most ért el. Ez a két brit fiatalember - akik között zeneileg kitünő összhang van- merem állítnai, hogy új hangzású, mégis retro hangulatot ébresztő muzsikájukkal tovább gazdagították az indie amúgy is sokoldalú műfaját. Betoppantak az idétlen hatvanas évek divatja szerinti öltönyükkel és frizurájukkal és nekem ismét nosztalgiázni van kedvem.

http://www.youtube.com/watch?v=wtAfZcax7uU

Félálomban...

Ismét eltelt egy maratoni hét, anélkül hogy bármi érdemleges történt volna. Igazából ez az egész év ilyen volt: pepecselés a lét jelentéktelen dolgaival, üres járatok utáni roham, füstszagú éjszakák és ólomsúlyú nappalok. És megint vasárnap este van. A töprengések és a magány keserű kóstolgatásának ideje némi kamilla teával fűszerezve. Ilyenkor azt érzem, hogy telnek a napok és én egyre öregebb vagyok - nem években. Eszembe jutott a felirat, amit a Posticum falán olvastam. Egy Zen mondás: "Ha valami két percen át unalmas számodra, próbáld ki négy percig, ha még mindig unalmas nyolc percig". Ez kicsit most ilyen...
Egy kis muzsika elalvás előtt. Szép álmokat!

Egy jó kis vasárnap esti program: nézzetek animációt!

Az elmúlt héten, a második alkalommal sorra kerülő Metrion animációs filmfesztiválon volt szerencsém megtekinteni a Sita sings the blues című pofás kis animációt. Klasszisnak számít tudhattam meg később némi utánnaolvasás után, bár én még nem hallottam mindeddig róla és valószínűleg soha nem is hallok, ha nem megyek el a fesztiválra. Kár lett volna, mert egy ilyen élményteli, egész estés (82 perces) animációt érdemes megtekinteni akár a látványos ábrázolási mód, akár a zene vagy a történet kedvéért. A cselekmény alakulásában különböző kulturális rétegeket, az indiai szent szöveget és amerikai blues-t, Bollywoodot és Betty Boopot érint a fiatal rendezőnő, az amerikai Nina Paley. És nem mellékes a zenei élmény sem, hiszen Anette Hanshaw blues számai és Sita alakja figyelemreméltó kis összhangot alkot...

Szóval akit érdekel, itt ingyenesen le lehet tölteni az animációt. Itt meg a magyar feliratot.
Aki meg csak belenézne, itt megteheti.

Egy tartalmas hét krónikája egy tetszhalott városból...

Művelődési, kulturális, szórakozási szempontból tetszhalott várost mondok, annak ellenére, hogy Nagyváradnak, mint minden nagyvárosnak van színháza, filharmóniája, irodalmi folyóiratai, szórakozóhelyei, mozija stb. Sőt, a többi várossal szemben van magánszínháza és van egy gazdag programkínálatot nyújtó ifjúsági és kulturális központja is. Nem halott, csak tetszhalott. Nem alszik, hanem csak szendereg. Néha - mint, a múlthét folyamán - meg-megmozdul, életjelt ad, majd ismét alásüllyed a semmitmondó egyhangúság bugyraiba. Olyan ez a város, mint egy egykoron tündöklő kurtizán, melyet - kiöregedvén a szakmából-, már csak sajnálatból érintenek meg. Ezek a gondolatok cikkáznak már néhány napja a fejemben...

S most egy képi összeállítás az elmúlt, rendkívül tartalmas hétről, arról, hogy milyen ez a város, ha kicsit magára ébred:

A múlt héten szervezett Utca- és Kocsmaszínház első állomása, melyen kedden vettem részt a No Problem-ben volt. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának néhány művésze lépett fel, improvizáltak és a közönséget is alaposan megmozgatták. Engem valahogy a Beugró című tévés műsorra emlékeztetett az este, bár nem maradtam végig...

Szerdán Ady kora elevenedett meg az Astoria (egykori EMKE) kávézóban. Ezen a helyen találkozott először Ady Lédával, de ide járt a Holnaposok java része is. Korhű ruhába öltözött színészek, valamint fiákerek és századfordulós gépjárműcsodák várták a résztvevőket. A Szigligeti Társulat színészei sokban hozzátettek az este hangulatához. Az elegáns vörös bársonysötétítő, vörös padlószőnyeg, valamint a színházi díszletek jól elrejtették azt, amit egy ilyen rendhagyó rendezvényen nem szívesen lát a közönség: az Astoria
lehangoló jelenének mocskos nyomait.
Különös nosztalgiát teremtett a látvány, miközben az érkezettekkel közös asztalhoz ültek a „hely szellemei”, a holnaposok mellett egy jobb kort megélt, nagyvilági város elegáns figurái. Annak ellenére, hogy az alaphangulatot mindvégig a jókedv és a nosztalgia határozta meg, némi szomorúság is vegyült az este légkörébe, hiszen egy olyan kor elevenedett meg, mely – a jelennel szemben – Nagyvárad egyik legfényesebb korszakát jelentette.

Csütörtökön kora délután a bukaresti színművészeti egyetem hallgatói vették birtokukba a Sétáló utcát. Ötletes módon mutatkoztak be, pantomímmel, rövid improvizációkkal. Látványos, élő szoborparkot alakítottak ki.

Délután pedig Vetési Nándor kolozsvári színművész, Bertold Brecht kevésbé ismert vers és próza irodalmára épülő Dobszó az éjszakában című egyszemélyes produkciójával lépett fel a Fő utcai Louis Caffeban.

Pénteken pedig egy furcsa estén vehettek részt az érdeklődők, melynek keretében a szocilista hangulatot elevenítették fel a Familia román irodalmi folyóirat munkatársai és a Iosif Vulcan Társulat színművészei. Az este során 30-40 évvel léphettünk vissza az időben, egyenesen az átkos rendszer kellős közepébe.

Mivel az Astoria kávéház eleve rendelkezik a 70-es, 80-as évekre jellemző szocreál hangulattal, nem volt szükség sok díszletre és kellékre a kommunista idők atmoszférájának megteremtésére. A bejárat előtt lepukkant Dacia és Trabant parkolt, míg benn a falon a jól ismert Ceausescu elvtárs képe lógott néhány szocialista életképet ábrázoló fényképek társaságában. Az asztalokon a bukaresti Scinteia "hírlap" - kommunista szócső - nyugodott. A termet (az Astoria alsó részét) a 70-es évek divatja szerint öltözött, furcsa alakok töltötték meg, akik a rendezvény menetét "Éljen a kommunista párt!" bekiabálásokkal, propaganda szövegekkel tarkították. Ők voltak a társulat színészei, akik remekül testesítették meg a kor elkötelezett elvtársainak a szerepét. Annak rendje és módja szerint az este során az áramot is elvették és a kiszolgálás is akadozott a meghűbb múltidézés érdekében. Érdekes nosztalgikus hangulatban telt a humorral, szatirikus elemekkel fűszerezett este. Nekem kicsit furcsa volt, mert nem tudtam megítélni, hogy ez valós nosztalgia, vagy csak a diktatúra egyes elemeinek szatirikus bemutatása.



Volt még egy csomó minden, amire lehet, hogy érdemes, lehet, hogy kevésébé érdemes kitérni. Furcsán telt mindenesetre ez a hét...Más volt mint a többi. Remélhetőleg - látva azt, hogy igenis igény van az effajta kulturális rendezvényekre - lesz még hasonló rendezvénysorozat Nagyváradon.

P.S. Egyes képeket én készítettem, másokat a bihoreanul.ro-ról loptam...