Egy kis vasárnap esti szadizmus...

A minap megnéztem az egyik leghíresebb amerikai sorozatgyilkos elfogásának történetét bemutató The Boston Strangler-t (A bostoni fojtogató). A közel két órás film életszerű képet fest a 13 nőt meggyilkoló bostoni sorozatgyilkosról, nem mellesleg pedig a hatvanas évek Amerikájáról. Voltak jelenetek, amelyeket untam, de két dolog nagyon megfogott a filmben. A korát megelőző elbeszélési mód mindenképpen figyelmet érdemel, például az, ahogy egyes jelenetekben ugyanazt az eseménysort akár 3-4 különböző kameraállásból is bemutatják (gondolom ezzel akarta a rendező, Richard Fleischer a tényszerűség látszatát megőrízni ). A néző figyelme megoszlik, maga dönti el, mely szemszögből - gyilkos, áldozat vagy külső szemlélő - érdekesebb a jelenet. Ugyanakkor óriási hatást ért el színészi játékával a sorozatgyilkost játszó Tony Curtis is. A film utolsó egy órája a gyilkos teljes lélelektani elemzésére tesz kísérletet , mely nem lett volna ilyen hatásos, ha a nemrég elhunyt, itt még ereje teljében lévő színész nem a legjobb formáját nyújtja. S van még egy harmadik erőssége is a filmnek - ami egy filmélménynél számomra nagyon is fontos - éspedig az, hogy nem moralizál. Nem akarja megérteni a gyilkost, de nem is ítélkezik fölötte. Utólag bebizonyosodott, okos húzás volt ez a rendezőtől, hiszen a 2000-es évek elejére már erős kétségek merültek fel azzal kacsolatosan, hogy valóban Albert deSalvo volt-e a bostoni fojtogató. Összességében jó film, érdemes megnézni.

Szóval ennyi volt. ...

Ma pár tucat egyetemistával utoljára végigsétáltunk a pontonhídon, amolyan flash mob-szerűen, aztán ha minden igaz a héten lebontják. Nem is tudom pontosan miért bánt ez engem. Pár csendes hangulat köt ide, meg egy furcsa éjszaka, amikor libabőrös karomra szállt a pára s a köd. Olyan ez a nosztalgikus állapot, amiben éppen leledzek, mint egy megismételhetetlen tudathasadás, amikor az ember múltbeli önmagára ébred és szembesül a jelen másságával.

Amúgy mintha egyre több ilyen hely esne áldozatul az új igények – jelen esetben egy újabb, korszerűbb híd - szükségszerűségének. Olyan érzés ez, amikor bezárt a szatmári Kis Jager, vagy jóval azután az imádott Garofita, ahol mindig ízetlen volt a capuccino, és olyan jól esett a 10 ezer lejes Only Cola… Nyíltak helyette új helyek, mint mindig. De a régi hangulatok már nem hozhatóak vissza. Számunkra meg marad egy darabka múlt. Amire jó – és jó lesz – visszagondolni.

Tolvajlás magas fokon

Olvasom az egyik román hetilapban a Bihar megyei mentőszolgálat vezető tisztségéért folyó adok-kapok újabb fejleményeit. Nem mintha annyira érdekelne, hogy mi lesz a régi vagy az új igazgatóval, köztudott ugyanis, hogy milyen politikai (?) döntések húzódnak meg a hasonló kinevezések mögött. Jobban felkelti a figyelmem a cikk felvezető szövege, miszerint az igazgatók cseréje közben elrendelt átvilágítások és leltározások során kiderült: néhány év alatt tíz adományként kapott mentőautó tűnt el nyomtalanul a váradi székhelyű megyei mentőszolgálat autóparkjából. Egyes információk szerint ezeket egészen egyszerűen alkatrészenként elhordták a sofőrök. Nincsenek műszaki ismereteim a mentőautókat illetően, de azt laikusként is belátom, hogy egy ilyen jármű (hát akkor tíz?) nem fér el éppenséggel az ember zsebében. Még alkatrészenként sem. Egyértelmű tehát, hogy nem csak a vezetőség hallgatólagos beleegyezésével, hanem az egész munkaközösség cinkosságával történhetett mindez. Erre a cikk írója is rávilágít, de nem tárja fel forrásait. Fény derült arra is, hogy milyen hiányosságok – lejárt gyógyszerek, üres oxigénpalackok, papír nélküli EKG-gépek – jellemzik a haszongépjárművek általános berendezését. Az már csak hab a tortán, hogy a gépjárművezetők rendszeresen loptak az üzemanyagból is, állítólag 2009 januárja és 2011 júniusa között 18 tonna motorinát szipolyoztak el.

Nem tudom megítélni, hogy ebből mennyi igaz, olvashattunk már elég sok hazugságot a nevezett sajtótermékben. De ha csak a fele is, akkor az már régen rossz. Igaz, nincs mit meglepődni, hogy mindez előfordulhat egy olyan országban, ahol még az országimázs is lopott.

Hamarosan lebontják a pontonhidat...

Mostanság, főleg amióta az időjárás is lehetővé teszi, egyre többet sétálok a pontonhídnál. Megnyugtat, felfrissít, jobb kedvre derít a szürke hétköznapokban. Ráadásul nem esik messze a rogériuszi betondzsungel kellős közepén bérelt kis odútól, melyet otthonomnak tudhatok. Ha sétára vágyok és választhatok a szintén közeli "Csend parkja" és a Körös part között, akkor gondolkodás nélkül ez utóbbit választom, elvégre szívesebben sétálok a szemetes parton, mint volt temetőben. Meg talán azért is, mert már egészen kicsi koromtól kezdve szerettem a folyóparton játszani, a Sárga híd vízcsövein ücsörögni (akik szatmáriak, tudják miről beszélek). A pontonhídra visszatérve, amióta gyakran sétálok erre, szívügyemmé vált a sorsa. Ügyet sem vetettem mindaddig a lebontását beharangozó hírre, ameddig nem szembesültem vele: bizony, erre nem valami távoli jövőben kerül sor, hanem nagyon is reális időn belül.
Ma délelőtt is a környéken jártam, az önkormányzat hídépítésért felelős igazgatójával és az építésvezetővel találkoztam. Ők mondták: legkésőbb októberig elkészül az új közlekedési híd itt és a pontonhidat hamarosan lebontják. Bevallom nehezemre esett visszafogjam magam, annak viszont jelét adtam, hogy nem tölt el különösebb örömmel ez a hír. Nincs autóm, nem valószínű, hogy valaha is lesz, így nem tudom átérezni, hogy milyen jó lesz ha gyorsabban lehet majd eljutni kocsival az Aradi útról, vagy Ősiből a Rogériusz negyedbe. Az igazgató azzal nyugtatgatott, hogy nem véglegesen bontják le a pontonhidat, majd a közelben újraépítik és egyébként is itt vízibiciklizni, csónakázni lehet majd (eddig is lehetett), hurrá. Végül annyit mondott, hogy a környéken élők el kell fogadják, hogy egy olyan városban élnek, ahol rohamosan nő a gépjárművek száma...
Hát én nem tudom elfogadni. Ezzel csak azt érik el, hogy aki esetleg vette a fáradtságot és sétával jutott el az ősiből a rogira, az ezentúl kényelmesen beül az autójába és minden fizikai megerőltetés nélkül elkocsikázik majd A-ból B-be. Meg egyébként is, akit zavar a forgalmi káosz, üljön biciklire, van menjen gyalog. Sokkal hasznosabb, egészségesebb és nem utolsósorban olcsóbb. És egy utolsó kérdés: mi lesz a hattyúkkal, sirályokkal, akik minden évben itt telelnek?

Bizarrrrrr...

Olyan rég nem írtam, hogy elfelejtettem a jelszavam. Azaz, lehet, hogy fordított ok-okozati összefüggés is áll a jelszó elfelejtése és nemírás között. A tavaszi napsütés jó, kellemes. Finom kávé egy napsütötte teraszon. Az még kellemesebb. Miközben ma délelőtt az áldott feketét szürcsölgettem, messziről úgy tűnt, mintha akasztott emberek lógnának egy ház falán. Bár jól tudtam, hogy azok csak bábuk, mégis furcsa hatást keltett bennem a látvány...képzeletem meglehetősen bizar ösvényekre kalandozott...
Mégis, kinek juthatott eszébe a munkavédelmi felszerelések- vagy mik ezek - ilyen bizarr promoválása?

A bulvár hatalma - a mítoszteremtés kényszere

A minap szinte véletlenül találtam rá a Little Ashes című 2008-as filmre, mely Dalí és Lorca állitólagos szerelmi viszonyáról szól. Engedtem a szenzáció csábításának és gyorsan meg is néztem. Bár ne tettem volna. Módszertanra kérték, hogy válasszunk kutatási témát, én meg vagyok annyira féleszű, hogy Dalít, mint régi rokonszenvem megfejthetetlen tárgyát válasszam. Nem is annyira festészete, hanem éppen megfejthetetlen személyisége, írásai és nem utolsó sorban regénye miatt. Olvasom az egyik még a film megjelenése előtt megjelent cikkben, hogy: A Gala-Salvador Dalí Alapítvány, amely Dali művei feletti jogokkal rendelkezik, 15 éve annak megakadályozására törekszik, hogy mindenféle legendákat, botrányokat, zavaros ügyeket helyezzenek Dalí művészete helyett a filmek középpontjába. Joan Manuel Sevillano, az alapítvány vezetője elmondta az El País című spanyol lapnak, hogy az utóbbi hat évben 11 forgatókönyvet juttattak el hozzájuk, de egyiket sem engedélyezték. „Dalí élete elég érdekes volt ahhoz, hogy ne kelljen kitalálni dolgokat. Nem cenzurázni akarunk, de arra ügyelünk, hogy tisztelettel közeledjenek hozzá, anélkül, hogy bármit el kellene titkolni” - tette hozzá. Ebből arra mertem következtetni, hogy a filmet érdemes megnézni. Elvégre nem engedélyezik bárkinek, hogy csak úgy filmet készítsen...Tévedtem. A filmben éppen a cikkben szereplő mítoszteremtés érvényesül, meglehetősen szerencsétlen módon. És az a baj, hogy az átlagközönség számára - például azon tinilányok számára, akik Robert Pattinson, a Harry Potter és a Twilight jóképű sztárja miatt nézik meg a filmet - csak annyi marad meg, hogy ez a két kivételes művész meleg volt... De hát nem ússza meg senki a mítoszteremtést, elvégre kifizetődő biznisz. Gondoljunk csak a legtöbb életrajzi filmre. Erről jut eszembe, egyszer már írtam erről a jelenségről. Úgy túnik ismétlem önmagam.

Salvador Dalí, Lorca és José 'Pepín' Bello. 1926.

Annyi a Terasznak...

Lepukkant volt, néha büdös és piszkos, mégis sajátunknak éreztük. Egyeseknek budi bár, másoknak bodega, míg megint másoknak "ţinţari" volt, nekünk nemes egyszerűséggel csak a terasz. Valamiért mindenki szerette, az összes hibája ellenére. A város viszont nem tűrte tovább szívében. Legyen a helyén bármilyen trendi luxusétterem, turistacsalogató aranybánya, Várad már nem lesz ugyanolyan nélküle.


"A váradi városháza a Sebes-Körös partrendezési programjának keretében lebontotta a Szent László híd északi hídfőjénél lévő vendéglátóipari egységet, melyet nagyon sokan csak Budi bárként, vagy Bádogként ismertek. A barakkszerű létesítmény nem esztétikus kinézete késztette a városvezetést arra, hogy megszüntesse ezt a vendéglátóipari egységet. Az önkormányzat tervében több, a Körös-parton, sőt, a Körösre építendő étterem kialakítása szerepel." (Bihari Napló)