A semmitmondás művészete: amikor a hunyó hoppon marad

Semmit sem mond, mégsem semmitmondó. Így jellemezném egy mondatban az új Jim Jarmusch filmet, a The Limits of Control-t. Az ég világon semmit nem akar közölni ez a film. Nem akar szórakoztatni, sem elgondolkodtatni. Nem látványos, nem izgalmas, nem világmegváltó. Üres. Azokat a modern képzőművészeti alkotásokat jutatta eszembe, melyek azzal mondanak valamit, hogy nem mondanak semmit. A kérdés az, hogy felmutatni egy üres, fehér lapot ugyanolyan művészet-e, mint teleírni, telerajzolni azt? Jarmuschtól megszokhattuk már, hogy nem az a szájbarágós típus, szereti a közönség türelmét próbára tenni, de legújabb, narratív elemekben szűkölködő filmje felülmúlta minden eddigi kísérletezését. Már maga a film műfaji meghatározása céljából tarthatunk egy kis hermeneutikai pihenőt. A kritikusok meditatív kriminek hívják. Hm. Meditatív? Krimi? Meditatív krimi? Mit is jelent ez? Bűnügyi, szóval krimi. De meditatív? Bennem annyiban keltett meditatív hangulatot, hogy éppen hogy bele nem aludtam. Azt el kell ismerni, ha az ember ébren marad és bírja türelemmel, kisebb „kincseket” talál elrejtve az unalmas filmkockák között, melyek megértéshez szükséges kapaszkodókként is értelmezhetőek és kitartásra ösztönöznek. Ezek mellett pedig a bérgyilkost játszó főhős (Isaach De Bankolé) kifejezéstelen arca, rezzenéstelen, közömbös játéka is valahogy azt sugallja, hogy várjuk ki a végét a filmnek, hátha majd a végén kiderül, hogy miről is volt szó a mintegy két óra alatt. De hiába, nem leszünk bölcsebbek az utolsó jelenetek után sem. Ennek ellenére, azt mondom, hogy nem volt elfecsérelt idő ennek a minimalista filmnek a megnézésére szánt két óra. A tudatosan megkomponált, üres járatok, a képzeletet neurotikus játékra hívják, egy olyan bújócskára, mely nem ér véget a film megnézése után sem...Az én meghatározásom szerint nem meditatív, bölcselkedő film ez, hanem egy neurotikus bújócska, melynek a végén a hunyó hoppon marad.