2011. augusztus 3., szerda

Tolvajlás magas fokon

Olvasom az egyik román hetilapban a Bihar megyei mentőszolgálat vezető tisztségéért folyó adok-kapok újabb fejleményeit. Nem mintha annyira érdekelne, hogy mi lesz a régi vagy az új igazgatóval, köztudott ugyanis, hogy milyen politikai (?) döntések húzódnak meg a hasonló kinevezések mögött. Jobban felkelti a figyelmem a cikk felvezető szövege, miszerint az igazgatók cseréje közben elrendelt átvilágítások és leltározások során kiderült: néhány év alatt tíz adományként kapott mentőautó tűnt el nyomtalanul a váradi székhelyű megyei mentőszolgálat autóparkjából. Egyes információk szerint ezeket egészen egyszerűen alkatrészenként elhordták a sofőrök. Nincsenek műszaki ismereteim a mentőautókat illetően, de azt laikusként is belátom, hogy egy ilyen jármű (hát akkor tíz?) nem fér el éppenséggel az ember zsebében. Még alkatrészenként sem. Egyértelmű tehát, hogy nem csak a vezetőség hallgatólagos beleegyezésével, hanem az egész munkaközösség cinkosságával történhetett mindez. Erre a cikk írója is rávilágít, de nem tárja fel forrásait. Fény derült arra is, hogy milyen hiányosságok – lejárt gyógyszerek, üres oxigénpalackok, papír nélküli EKG-gépek – jellemzik a haszongépjárművek általános berendezését. Az már csak hab a tortán, hogy a gépjárművezetők rendszeresen loptak az üzemanyagból is, állítólag 2009 januárja és 2011 júniusa között 18 tonna motorinát szipolyoztak el.

Nem tudom megítélni, hogy ebből mennyi igaz, olvashattunk már elég sok hazugságot a nevezett sajtótermékben. De ha csak a fele is, akkor az már régen rossz. Igaz, nincs mit meglepődni, hogy mindez előfordulhat egy olyan országban, ahol még az országimázs is lopott.

2011. április 7., csütörtök

Hamarosan lebontják a pontonhidat...



Mostanság, főleg amióta az időjárás is lehetővé teszi, egyre többet sétálok a pontonhídnál. Megnyugtat, felfrissít, jobb kedvre derít a szürke hétköznapokban. Ráadásul nem esik messze a rogériuszi betondzsungel kellős közepén bérelt kis odútól, melyet otthonomnak tudhatok. Ha sétára vágyok és választhatok a szintén közeli "Csend parkja" és a Körös part között, akkor gondolkodás nélkül ez utóbbit választom, elvégre szívesebben sétálok a szemetes parton, mint volt temetőben. Meg talán azért is, mert már egészen kicsi koromtól kezdve szerettem a folyóparton játszani, a Sárga híd vízcsövein ücsörögni (akik szatmáriak, tudják miről beszélek). A pontonhídra visszatérve, amióta gyakran sétálok erre, szívügyemmé vált a sorsa. Ügyet sem vetettem mindaddig a lebontását beharangozó hírre, ameddig nem szembesültem vele: bizony, erre nem valami távoli jövőben kerül sor, hanem nagyon is reális időn belül.
Ma délelőtt is a környéken jártam, az önkormányzat hídépítésért felelős igazgatójával és az építésvezetővel találkoztam. Ők mondták: legkésőbb októberig elkészül az új közlekedési híd itt és a pontonhidat hamarosan lebontják. Bevallom nehezemre esett visszafogjam magam, annak viszont jelét adtam, hogy nem tölt el különösebb örömmel ez a hír. Nincs autóm, nem valószínű, hogy valaha is lesz, így nem tudom átérezni, hogy milyen jó lesz ha gyorsabban lehet majd eljutni kocsival az Aradi útról, vagy Ősiből a Rogériusz negyedbe. Az igazgató azzal nyugtatgatott, hogy nem véglegesen bontják le a pontonhidat, majd a közelben újraépítik és egyébként is itt vízibiciklizni, csónakázni lehet majd (eddig is lehetett), hurrá. Végül annyit mondott, hogy a környéken élők el kell fogadják, hogy egy olyan városban élnek, ahol rohamosan nő a gépjárművek száma...
Hát én nem tudom elfogadni. Ezzel csak azt érik el, hogy aki esetleg vette a fáradtságot és sétával jutott el az ősiből a rogira, az ezentúl kényelmesen beül az autójába és minden fizikai megerőltetés nélkül elkocsikázik majd A-ból B-be. Meg egyébként is, akit zavar a forgalmi káosz, üljön biciklire, van menjen gyalog. Sokkal hasznosabb, egészségesebb és nem utolsósorban olcsóbb. És egy utolsó kérdés: mi lesz a hattyúkkal, sirályokkal, akik minden évben itt telelnek?




2011. március 29., kedd

Bizarrrrrr...




Olyan rég nem írtam, hogy elfelejtettem a jelszavam. Azaz, lehet, hogy fordított ok-okozati összefüggés is áll a jelszó elfelejtése és nemírás között. A tavaszi napsütés jó, kellemes. Finom kávé egy napsütötte teraszon. Az még kellemesebb. Miközben ma délelőtt az áldott feketét szürcsölgettem, messziről úgy tűnt, mintha akasztott emberek lógnának egy ház falán. Bár jól tudtam, hogy azok csak bábuk, mégis furcsa hatást keltett bennem a látvány...képzeletem meglehetősen bizar ösvényekre kalandozott...
Mégis, kinek juthatott eszébe a munkavédelmi felszerelések- vagy mik ezek - ilyen bizarr promoválása?

2010. november 22., hétfő

A bulvár hatalma - a mítoszteremtés kényszere

A minap szinte véletlenül találtam rá a Little Ashes című 2008-as filmre, mely Dalí és Lorca állitólagos szerelmi viszonyáról szól. Engedtem a szenzáció csábításának és gyorsan meg is néztem. Bár ne tettem volna. Módszertanra kérték, hogy válasszunk kutatási témát, én meg vagyok annyira féleszű, hogy Dalít, mint régi rokonszenvem megfejthetetlen tárgyát válasszam. Nem is annyira festészete, hanem éppen megfejthetetlen személyisége, írásai és nem utolsó sorban regénye miatt. Olvasom az egyik még a film megjelenése előtt megjelent cikkben, hogy: A Gala-Salvador Dalí Alapítvány, amely Dali művei feletti jogokkal rendelkezik, 15 éve annak megakadályozására törekszik, hogy mindenféle legendákat, botrányokat, zavaros ügyeket helyezzenek Dalí művészete helyett a filmek középpontjába. Joan Manuel Sevillano, az alapítvány vezetője elmondta az El País című spanyol lapnak, hogy az utóbbi hat évben 11 forgatókönyvet juttattak el hozzájuk, de egyiket sem engedélyezték. „Dalí élete elég érdekes volt ahhoz, hogy ne kelljen kitalálni dolgokat. Nem cenzurázni akarunk, de arra ügyelünk, hogy tisztelettel közeledjenek hozzá, anélkül, hogy bármit el kellene titkolni” - tette hozzá. Ebből arra mertem következtetni, hogy a filmet érdemes megnézni. Elvégre nem engedélyezik bárkinek, hogy csak úgy filmet készítsen...Tévedtem. A filmben éppen a cikkben szereplő mítoszteremtés érvényesül, meglehetősen szerencsétlen módon. És az a baj, hogy az átlagközönség számára - például azon tinilányok számára, akik Robert Pattinson, a Harry Potter és a Twilight jóképű sztárja miatt nézik meg a filmet - csak annyi marad meg, hogy ez a két kivételes művész meleg volt... De hát nem ússza meg senki a mítoszteremtést, elvégre kifizetődő biznisz. Gondoljunk csak a legtöbb életrajzi filmre. Erről jut eszembe, egyszer már írtam erről a jelenségről. Úgy túnik ismétlem önmagam.

Salvador Dalí, Lorca és José 'Pepín' Bello. 1926.

2010. november 3., szerda

Annyi a Terasznak...

Lepukkant volt, néha büdös és piszkos, mégis sajátunknak éreztük. Egyeseknek budi bár, másoknak bodega, míg megint másoknak "ţinţari" volt, nekünk nemes egyszerűséggel csak a terasz. Valamiért mindenki szerette, az összes hibája ellenére. A város viszont nem tűrte tovább szívében. Legyen a helyén bármilyen trendi luxusétterem, turistacsalogató aranybánya, Várad már nem lesz ugyanolyan nélküle.


"A váradi városháza a Sebes-Körös partrendezési programjának keretében lebontotta a Szent László híd északi hídfőjénél lévő vendéglátóipari egységet, melyet nagyon sokan csak Budi bárként, vagy Bádogként ismertek. A barakkszerű létesítmény nem esztétikus kinézete késztette a városvezetést arra, hogy megszüntesse ezt a vendéglátóipari egységet. Az önkormányzat tervében több, a Körös-parton, sőt, a Körösre építendő étterem kialakítása szerepel." (Bihari Napló)

2010. október 27., szerda

Egy érdekes olvasmány Kuba igazi arcáról

Néhány sebtében lejegyzett gondolat, a Posticumban vetített Havannai mesék 50 év után című film margójára. Sajnos azt kell mondjam, hogy kissé csalódást okozott. Nem azért, mert mellőz minden filmes klisét, ez talán még előnyére is vált. A történetmesélést sem hiányoltam különösebben, főleg hogy nem játékfilmről van szó. Szociográfiai dokumentumfilmnek, viszont túlzás lenne mondani, de talán ehhez a műfajhoz áll a legközelebb. A filmben valós személyek mutatkoznak be Kubából. Minden lehetséges koncepciót mellőzve egyszerűen leüllnek a kamera elé (mely egyébként turistakamera, nem véletlenül) és néhány mondatban összefoglalják azt, hogy kik ők, mivel foglalkoznak, mit jelent számukra a szabadság. Valmilyen formában mindegyik felszólaló "ellenzékinek"-nek nevezhető, hiszen életük valamely - olykor jelentéktelennek tűnő - szeletkéje által a kommunista pártállam szükségszerűen követendő eszméi ellen cselekszenek. Felszólal többek között egy kakasviadalokat szervező pacák, egy tanszvesztita, egy tanítóként dolgozó DJ, valamint néhány fiatal akik külföldi folyóiratok alapján tákoltak össze egy fitnesztermet (ami ugye a kakasviadallal ellentétben tiltott) egy farm udvarán. A legfontosabb talán aki felszólal az a Yoani Sanchez, aki úgy vált a világ legolvasottabb blogerévé és egyben a világ 100 legbefolyásosabb emberének egyikévé (a Time Magazin szerint), hogy otthon nincs is internet kapcsolata. A 35 éves nő nyíltan beszél Kuba igazi arcáról, melyet a blogján keresztül is igyekszik megismertetni a világgal.
Fennebb azt mondtam, hogy kissé csalódást okozott a film - a beharangozó alapján jobbra számítottam. Azért érdemes és tanulságos volt megnézni. Számomra azért, mert rátaláltam ennek a kubai nőnek a blogjára, mely érdekes olvasmánynak bizonyult, ajánlom mindenkinek figyelmébe. A rendezővel való beszélgetés során kiderült, hogy Yoani Sanchezt sokat üldözik Kubában a blogja miatt, nem egyszer előfordult, hogy összeverték a hatalom emberei. Ennek ellenére kitartóan írja bejegyzéseit, melyek külföldi segítséggel kerülnek fel a blogjára. Önkéntesek több nyelvre is lefordították, hogy minél szélesebb körben olvasható legyen, így elérhető angolul, sőt magyarul is.
Íme a linkje: http://desdecuba.com/generaciony_hu/

2010. október 26., kedd

Filmvetítés ma a Posticumban

Azt hiszem fél év hibernálás után ideje lenne valamit írni. Bepótolni már nem lehet a kimaradt időszakot, de lesznek majd új témák...gondolom. Azaz nem csak gondolom, tudom. Felpezsdülni látszik mostanság az élet Váradon s ha az ember résen van, könnyen megszervezhet egy tartalmas hétvégét - hetet, miért is ne? - magának. Kultúráról beszélek.

S ha már itt tartunk ajánlom mindenki figyelmébe a ma esti vetítést a Posticumban.


19 órától vetítik le a nagyváradi Posticumban a Havannai Mesék 50 év után című filmet Dóka Béla és Marossy Géza rendezésében. A vetítést követően a film operatőr-rendezőjével, Marossy Gézával beszélget Kósa András László szociológus.