Nagyon, de nagyon

A tegnapi bejegyzésem kapcsán küldte át nekem egy barátom az alábbi képet. Látható, hogy nem csak itt, de odaát is vannak nagyon, de nagyon okos emberek. A kép Veresegyházán készült. Köszi Dávid!

Amikor az emberek jópofák....

Egy nagyváradi utcán kaptam lencsevégre ezt a kedves kis képet. Aszondja (szabadfordításban) : Olvasd el itt! Autó bejárat! A hülyék kedvéért: Autó = kocsi (nem mosogép).

Á, ez magyarul kicsit hülyén hangzik, mert elvesződik a szóvicc, mindenesetre úgy tűnik mosógéppel bármikor lehet parkolni a kapu előtt, kocsival azonban határozottan nem.

De lássuk a folytatást:


Szabadfordítás: Miután használta ezt az ajtót annak fügvényében, hogy mennyi jó érzés van Önbe kérjük csukja be az ajtót.

Szóval ha kételkedsz a jóérzéseidben résnyire akár nyitva is hagyhatod az ajtót. :)
Úgy szeretem, mikor az emberek ilyan jópofa dolgokat írnak ki az ajtajaikra.

Óda (egy koncert okán)

Annyira szuperlatívusz, hogy már kedvem sincs írni róla. Miközben keresem a magasröptű gondolatokhoz társítható szavakat, közben rájövök: az az én igazi nagy problémám, hogy mindent meg akarok magyarzáni, mindent le akarok írni, sorolni és rangsorolni. Szóval így vagyok a Balázs Elemér Grouppal is...Gondolkodtam azon, hova soroljam be őket, melyk képzeletbeli fiókot nyissam ki a zenéjük által kiváltott érzelmek, gondolatok megfogalmazásához szükséges szavakért. De nem. Ma nem dumálok. Ma nincs kedvem hozzá. Ma csak zenét hallgatok, egész este ugyanazt.

Amugy azért azt el kell mondjam, hogy ami az elmúlt néhány évben történt Nagyváradon a zenei (főleg jazz) élet szempontjából mind mind a Posticumnak, illetve a Jazzlandnek köszönhető. Akarunk még sok ilyen felejthetetlen koncertet!

Egy szomorú vasárnap a szomorú vasárnapról

A Szomorú Vasárnap Billie Holiday féle feldolgozását hallgatva a Youtubon a hozzászólásoknál látom, hogy még ma is mennyi misztériumot szőnek az úgynevezett "magyar öngyilkos dalhoz". Ráadásul nem is (csak) a magyarok, hanem világszerte mindenhol. Tudtátok, hogy több mint száz nyelvre lefordították és még vietnámi feldolgozása is van ennek a Seress Rezső dalnak? Én nem tudtam. Azt meg kell hagyni, hogy egyes feldolgozásokat hallgatva valóban átjön az a hátborzongató érzés, ami esetleg olyan sok embernek jutatta eszébe az öngyilkosságot, viszont azon kívül, hogy végig fut a hideg a hátamon, nem értem, hogyan válthajat ki valakiből is ilyen az öngyilkos szándékot. Márpedig meglehetősen sok emberből váltotta ezt ki. Félelmetes dolog ez. Csak óvatosan hallgassátok!

A semmitmondás művészete: amikor a hunyó hoppon marad

Semmit sem mond, mégsem semmitmondó. Így jellemezném egy mondatban az új Jim Jarmusch filmet, a The Limits of Control-t. Az ég világon semmit nem akar közölni ez a film. Nem akar szórakoztatni, sem elgondolkodtatni. Nem látványos, nem izgalmas, nem világmegváltó. Üres. Azokat a modern képzőművészeti alkotásokat jutatta eszembe, melyek azzal mondanak valamit, hogy nem mondanak semmit. A kérdés az, hogy felmutatni egy üres, fehér lapot ugyanolyan művészet-e, mint teleírni, telerajzolni azt? Jarmuschtól megszokhattuk már, hogy nem az a szájbarágós típus, szereti a közönség türelmét próbára tenni, de legújabb, narratív elemekben szűkölködő filmje felülmúlta minden eddigi kísérletezését. Már maga a film műfaji meghatározása céljából tarthatunk egy kis hermeneutikai pihenőt. A kritikusok meditatív kriminek hívják. Hm. Meditatív? Krimi? Meditatív krimi? Mit is jelent ez? Bűnügyi, szóval krimi. De meditatív? Bennem annyiban keltett meditatív hangulatot, hogy éppen hogy bele nem aludtam. Azt el kell ismerni, ha az ember ébren marad és bírja türelemmel, kisebb „kincseket” talál elrejtve az unalmas filmkockák között, melyek megértéshez szükséges kapaszkodókként is értelmezhetőek és kitartásra ösztönöznek. Ezek mellett pedig a bérgyilkost játszó főhős (Isaach De Bankolé) kifejezéstelen arca, rezzenéstelen, közömbös játéka is valahogy azt sugallja, hogy várjuk ki a végét a filmnek, hátha majd a végén kiderül, hogy miről is volt szó a mintegy két óra alatt. De hiába, nem leszünk bölcsebbek az utolsó jelenetek után sem. Ennek ellenére, azt mondom, hogy nem volt elfecsérelt idő ennek a minimalista filmnek a megnézésére szánt két óra. A tudatosan megkomponált, üres járatok, a képzeletet neurotikus játékra hívják, egy olyan bújócskára, mely nem ér véget a film megnézése után sem...Az én meghatározásom szerint nem meditatív, bölcselkedő film ez, hanem egy neurotikus bújócska, melynek a végén a hunyó hoppon marad.

Kié a város? Kié a tér?

A választási kampány eldurvulásának - és mellesleg szabadságomnak -közepén, egy meglehetősen hosszú útat magam mögött hagyva érkeztem, kb öt év után újra Temesvárra. Míg Szatmáron ha nem kapcsolom be a tv-t, az utcákat járva fel sem tűnt volna, hogy kampány van (néhány semmitmondó plakátot leszámítva), addig útban Várad, majd Temesvár felé egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy nem fukarkodnak a kampánycélokra szánt összegekkel, és nem válogatnak a módszerekben sem. Miközben a táj szépségében - a plakátokkal tarkított, vörösben pompázó útmenti fákban és a narancssárga horizontban - "gyönyörködtem" lassacskán megérkeztem a politikai harcok, a forrongások (ugyanakkor a forgalmi dugók és impozáns plázák) nagy városába, Temesvárra. Mivel én a forradalom idején még szószerint gyerekcipőben jártam és nem sokra emlékszem, hogy milyen volt az újrakezdés ideje, mégis a csekély emlék és a képzelet egyvelege alapján a fejemben összeállt képre hivatkozva elmondhatom, hogy egy 90-es évek eleji romániai város képét adta Temesvár. Sőt, egy pillanatra úgy éreztem magam mintha a foureri utópiában megálmodott falanszterek egyikében lennék.


Húsz év eltelt 89 óta, időközben magam sem járok már gyerekcipőben, mégis azóta sem tudom megérteni, hogy mit jelent ma, 2010 küszöbén Romániában a kommunizmus szó. Mit jelent nemzeti vagy demokrata liberálisnak, kommunistának vagy szociáldemokratának lenni 2009-ben Romániában? Itt és nem máshol. Temesváron, Bukarestben, Kolozsváron, Szatmáron vagy Nagyváradon. Megkérdeztem volna attól a néhány ezer főtől is, akik teljes színkavalkádban (vörösben, narancssárgában, valamint lilában, a Poli színében) kivonultak a temesvári Opera elé egy kis hőzöngésre, annak alkalmából, hogy polgármesterük egy a város szempontjából elönyös egyezséget írt alá a nemzeti megbékélés jegyében a "csodás négyes" -sel (Geoana, Antonescu, Sarbu, Johannis). Viszont kétlem, hogy a főleg vidékről kivezényelt tömeg választ adott volna a kérdésre.

A tömegbe vegyülve a "Le a kommunizmussal!", a "Hajrá Poli" és a kis kopasz nevének kiabálása közepette alig hittem a szememnek, vagyis inkább a fülemnek. Le a kommunizmussal? De hát a kommunizmusnak már húsz éve vége, vagy nem? Éppen itt Temesváron, az Opera tér véráztatta utcakövein kezdődött a medöntése, vagy nem?

A döbbenettől megbénultan figyeltem az események alakulását, a csendőrök és a tömeg, a "kommunisták" és "anti-kommunisták" összecsapását, a vidékről behozott szociáldemokraták vidám körtáncát (igen, táncoltak!), a Poli szurkolók ellentmondást nem tűrő hőzöngését, egyszóval a cirkuszt az általam nagyra becsült város belvárosában. Meggyőződésem, hasonló döbbenettel tekintettek az eseményekre maguk a temesváriak is, legalábbis azok, akik nem hőzöngeni és nem a kommunizmus ellen tüntetni, hanem egyszerűen a román nemzeti ünnepre való tekintettel érkeztek az Opera elé.


Később, az események televízióban zajló - és eltúlzott - politikai kommentálását megunva ismét nyakamba vettem a várost. Az összetépett vörös plakátokon kívül semmi sem árulkodott arról, hogy milyen olcsó cirkusz színhelye volt órákkal azelőtt a tér. Temesvár ismét a régi arcát mutatta, azt amely hallani sem akar sem a kommunizmusról, sem a politikai herce-hurcáról, vagy a kampányeszközként felhasznált 89-es forradalom nagyságáról. Azon töprengtem, hogy kié a város, kié a tér? Azoké, akik lakják, akik naponta végigsétálnak szűk utcáin, vagy a sarki ujságárusé, a galambokat etető nyugdíjasé? Románoké vagy magyaroké? Németeké vagy szerbeké? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy semmiképp sem azoké akik politikai célokra kisajátítják!

Túlvilági fényekben úszik a város

Fellegek telepedtek ma a városra és tették emlékezetessé az esti, amugy is melankólikus sétát. Bár nem vagyok valami nagy fotós, mégcsak profi gépem sincs, de talán hangulatilag sikerült megragadni és megörökíteni a különös, túlvilági fényeket.